ELŐSZÓ

Tallinn AD 1419

Az Úr 1419. esztendejében a szokásosnál valamelyest nyugalmasabb időszak köszöntött Lívföldre. A Vitális Testvérektől megtisztult a Balti-tenger, a távolsági kereskedelem azonban továbbra sem volt veszélytelen vállalkozás, a part menti területek kormányzói és vazallusai nem hagytak fel azon régi, jól bevált szokásukkal, hogy a sekély vizekre tévedt hajókra rátegyék a kezüket. A városok sűrű levélváltásba bonyolódva követelték egymástól a rablók megbüntetését és az áru kiadatását. Az elmúlt néhány esztendőben éhínség sújtotta Lívföldet, az aszályos nyarak elvitték a termést. Így az eddiginél nagyobb tömegek özönlöttek faluról városba, hogy annak falain belül keressenek maguknak munkát és kenyeret. Az ínséges évekből bőven jutott a következő évtizedre is, a legkomolyabb és legvalóságosabb veszély, mely a középkor emberére leselkedett, az éhség volt.

A nagy építkezési hullám 1419-re már lecsengett Tallinnban, ám a templomok bővítése és a városfal korszerűsítésre tovább folytatódott. Nemrég készült el a Nagy Céh büszke, új székháza, a kereskedők szerepének és hatalmának jelképe. A Szent Miklós-templomnál nagyszabású építkezés kezdődött, a templom keleti oldalán új kórus és hosszház építésébe fogtak. A domonkosok belevágtak a Szent Katalin-templom bővítésébe. A városfal, melyet a tüzérségi fegyverek fejlődésével egyre magasabbra és vastagabbra kellett építeni, a Szent Mihály-kolostornál megerősítésre szorult. A Német Lovagrend és a város fennhatósága alá tartozó területek határán, a mai Piritán, melyet akkor Mária-völgynek, azaz Mariendalnak neveztek, az 1417. esztendő végén megkezdődött a Szent Brigitta-kolostor építése. Ám a lovagrend lívföldi nagymesterének személyes közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy a város engedélyt adjon terméskő szállítására a kőfejtőből (a Lapáthegyről). Az első épületek már 1400-ban elkészültek Piritán, a kolostoralapítást a lovagrenden, a vazallusokon, valamint a betelepült svédeken kívül több tallinni és dómhegyi kereskedő is támogatta, a városvezetés azonban ellenezte. A szembenállás feloldása és a diplomáciai ügyintézés csaknem húsz esztendőt vett igénybe. A kolostor alapítását pártoló kilenc városi polgár egyike, egy bizonyos Laurentz Bruys, „a boldogtalan és istenfélő kalmár”, épp akkor távozott az élők sorából, mikor végre belendült az építkezés.

A Német Lovagrend porosz ága, Lengyelország és Litvánia között állandósult a területekért folytatott viszálykodás. A tannenbergi vereséget követően a lovagrend hatalma erősen megcsappant. 1419-ben folytatódtak a thorni békeszerződést vitató viharos tárgyalások, hiszen a szerződésben foglaltakat a pápai követ és a konstanzi zsinat állásfoglalása ellenére mégsem sikerült érvényre juttatni. A béke rövid életű volt a lovagrendi államban, hiszen 1419-ben már kirobbant a huszita háború, 1422-ben pedig az újabb konfliktus a Lengyel-Litván Unióval. Hogy Tallinn is kiállította-e saját bandériumát, nem tudni pontosan. A lívföldi nagymestertől már 1348-ban privilégiumot kapott a város, miszerint mentesül a lívek és az oroszok ellen folytatott háborúkban való részvételtől, ám a Lengyelország elleni hadviselés alól ez nem adott felmentést. Biztosan tudjuk, hogy a Lengyelország és a lovagrend közti gyakori összecsapások egyike során Tallinn városi zenészeket küldött a harcmezőre. A rend lívföldi ága egyre nagyobb függetlenségre törekedett, és igyekezett magát egyre inkább távol tartani a délen folyó háborúktól. Pomerániai Erik norvég, dán és svéd király 1419 nyarán szerződést írt alá, melynek értelmében a Német Lovagrend ellen szövetségre lépett Lengyelországgal, de Luxemburgi Zsigmond beavatkozása miatt ez nem valósulhatott meg. Zsigmondnak nem állt érdekében a lovagrend likvidálása – hiszen így Észtország a dán korona fennhatósága alá került volna. 1419 februárjában a rigai érsek első ízben hívta meg a városok képviselőit a lívföldi gyűlésre, és ettől fogva tallinni követek is rendszeresen részt vettek ezeken a gyűléseken.

Tallinn város krónikájában 1419 márciusából található egy bejegyzés, miszerint a kikötő hullámtörő gátjánál életét vesztette egy bizonyos Gils de Wrede, aki „a Szentlélek-templom falait pingálta”, majd egy különös megjegyzés következik, melyet középalnémet nyelvről úgy lehetne fordítani, hogy „aki lidércet látott”.

Jelen regény anyagát a Magdeburgi Városi Levéltárban nemrégiben előbukkant levél inspirálta, melyet Tallinn város tanácsa írt 1404-ben. A tanács figyelmezteti Magdeburg vezetőit egy Untherrainer nevű tallinni polgár érkezésére, akinek több gyilkosság szárad a lelkén, és aki „korbácsolni szokott”. A tallinni tanács Untherrainer karóba húzását javasolja.

Hogy van-e kapcsolat ezen levél és az 1413-ban Fürstenwaldnál eretnekként kivégzett Cristian Untherrainer között, eddig nem sikerült kideríteni.

Úgy tűnik, a Kerekeskút utcának régtől fogva rossz a híre. Johannes von Werensdorff, a balti német történelem kutatója azt írta 1876-ban, hogy a középkorból ismeretes egy ház, melynek pincéjébe több nőt élve befalaztak. A forrást nem nevezi meg von Werensdorff, lehet, hogy csak a szóbeszédet jegyezte le. A Kerekeskút utca egyik legismertebb legendája egy házat említ, ahol az Ördög lakodalmat ült, és táncot lejtett, és amit azóta állítólag kísértetek látogatnak. Későbbről ismert egy monda, mely a kerekes kútban élő gonosz szellemről szól, aki árvizet zúdít a városra, ha kegyeit nem igyekeznek áldozatokkal megnyerni.

A középkor emberének gondolatvilága nagyban különbözött korunkétól – talán azért, mert az emberi lélek akkor még ifjabb és kiegyensúlyozatlanabb volt. Akkoriban még szenvedélyesebben szerették az Istent, és szenvedélyesebben gyűlölték az ellenséget. Az embereket gyakran kerítette hatalmába megmagyarázhatatlan tömeghisztéria, a flagellánsok például körmeneteik során vallásos-szexuális extázisban félájultra ostorozták magukat, miközben úgy gondolták, hogy ezzel megmentik a világot; a gyermekek keresztes hadjáratában pedig több ezer fiatal halt éhen vagy vesztette életét végkimerülésben.

A Hanza-városok élete meghatározott ritmus szerint folyt. A katolikus naptár logikus és a természet törvényein alapuló gazdasági életet tükröz. A Balti-tenger úgy áprilistól októberig hajózható, így a kereskedelem nyáron volt a legintenzívebb, ekkor az embereknek kevesebb vallásos kötelezettségnek kellett eleget tenniük. Az egyházi ünnepek és a hosszabb böjtök az év első felére estek, hiszen ez volt az az időszak, amikor a felhalmozott élelem már romlásnak indult, vagy épp elfogyott. A húsvétot megelőző negyvennapos böjt önmérsékletre és takarékoskodásra intett, az emberek ezért tartalékolásra rendezkedtek be, és kerülték a pazarlást. Télen és kora tavasszal a lelki élet került a figyelem középpontjába. A tavasz elmúltával a város felocsúdott a nagy jámborságból, és nekilátott a munkának, mely kenyeret adott, és segített átvészelni a következő telet.